Az elmúlt öt hónap olyan volt, mintha egy pillanat lett volna az egész. Számtalanszor szerettem volna leírni a kavargó gondolatokat, de túl fáradt voltam hozzá. Ha megkérdezné valaki mire emlékszem erről az időszakról csak annyi jutna eszembe, hogy aludni szeretnék. Mire este lefektetjük a gyerekeket annyira kimerült vagyok, hogy igazából nem is tudok mit kezdeni azzal a szabadságérzéssel, ami elfog, és aminek a megélése kimerül pár sor olvasásával vagy egy gyenge sorozat előtti csoki nassolással. Pedig jó lenne leülni, gépelni pár sort, ami megörökíti az életünknek ezt a részét. Főként a gyerekek fejlődéséről, mert a miénkről nem tudom mit írhatnék. Zsolt nagyon sokat dolgozik (továbbra is és leginkább), emellett próbál helytállni, mint apuka, ami amellett, hogy feltölti, le is meríti. Nem igazán tudom, mi van a fejében, azt hiszem, próbálja túlélni ezt az időszakot és úgy éli meg, hogy a kezdete valami jobbnak. Reménykedik, hogy beindul a vállalkozás, lesznek megbízható kollégák és akkor kevesebb lesz a vállán. Így lehet csak kibírni azt, hogy egész nap tárgyal, jön-megy, hazajön, gyerekezik, aztán ül le a gép elé dolgozni, sokszor éjjel egyig-kettőig. Mikor látja, hogy nagyon ki vagyok éhezve a társaságára persze rám is szán időt, de valljuk be, ez a túléléshez elég. Így aztán azzal nincs is baj, hogy vágyunk a másikra. Persze tél is van, meg hideg is van, meg köd és párás idő, ami nem segít az ember nehézségein felülkerekedni. DE. Mindjárt itt a március és a madarak már azt csicsergik, hogy jön a jó idő és akkor szebbnek látjuk majd a világot.

Ami, hozzáteszem szép is, mert van két csodálatos kismókusunk, akik tele vannak szeretettel és az élet felfedezni vágyásával, amiben ránk van szükségük (még egy pár évig hehe). 

Sajnos a kimerültségem sokszor Zsófin csattan, ezt leírni is rossz és beismerni magamnak is rossz volt, de ezen már sikerült túl jutnom. Próbálok előremutatóan cselekedni és változtatni dolgokon. Kiabálós anyuka lett belőlem, mert kimerültségemben ez volt a könnyebbik út, hogy megoldjam a helyzeteket. Persze egy darabig kényelmes volt a szomszédasszonyomra fogni a dolgot, aki szintén kiabálós és egyszer akkora taslit adott a kislányának az utcán, hogy lerepült a sapkája és előttem ez a minta volt, de a saját hibáimat csak magamban kereshetem. Igen, a gyerekek tudnak nagyon kiakasztóak lenni, amikor tényleg egy hajszál választ el attól, hogy lekeverjél neki egyet, de igazából ők csak gyerekek, akik úgy viselkednek, mint a gyerekek. Próbálgatják a kis határaikat. És vannak rossz gyerekek, de vajon ők rosszak vagy a szüleik? Zsófi nagyon jó gyerek. Példásan viselkedik mindenhol, orvosnál, boltban, mindenhol. Néha nem hallja, hogy gyere ide és még, amit nem akar, de hogy ezt nem tudom kezelni az az én hibám. Igyekezni fogok másképpen csinálni a dolgokat, tényleg. Dédimama sokszor felhív az intelmeivel, amire én legtöbbször csak legyintek, mert emlékeszem, hogy gyerekkoromba ugyanezeket mondta és nagyon utáltam. Például hogy hova milyen pulóvert vegyek fel, ne menjek ki a hidegbe, meg hogy ne fogjam meg a kutyát és még sorolhatnám. Így kezeltem azt is, mikro felhívott és azt mondta ne kiabáljak a Zsófival. Először dühös lettem, aztán elgondolkodtam, hogy igaza van. Persze jöttek a gondolatok, hogy mióta nem alszom és kimerült vagyok és kivannak az idegeim és nem áll másból az életem csak abból, hogy tisztába teszem a gyerekeket, meg etetem őket, meg meg meg meg .. és hogy kívülről könnyű okosnak lenni. De ennek nem ihatja meg a levét Zsófi.

Ami még nem akartam lenni az a sárkány feleség. Hát, nem könnyű nem annak lenni, bevallom. Nem könnyű nem az órát nézni, hogy mikor jön már haza a párom, akivel azt remélem, lehet két szót váltani a kinti világról, ami most az én életemből hiányzik. Nem könnyű nem felhívni, hogy megkérdezzem, mikor jön haza és nem könnyű nem morcosnak (csalódottnak) lenni, ha későn jön és akkor is csak telefonál és nem velünk foglalkozik. Mióta egyszer a fejemhez vágta, hogy fél hazajönni, hogy mi, vagy ki fogadja itthon próbálok változtatni ezen is. De nem könnyű anyánk, feleségnek és háziasszonynak is lenni egyszerre, igazán nem könnyű.

Vége a nyárnak, hűvös szelek járnak...egy pillanat volt az egész. Szép nyár volt, jól éreztük magunkat, az eleje esős volt, aztán meg kánikula. Azt hiszem az ideális időjárás a gyerekeknek a tavasz meg az ősz.

Viki élete eddig:

Szépen fejlődik, szinte magykönyv szerűen. Vannak kis hurkák és mosoly, ahogy ez egy kisbabánál lenni szokott. Zsófihoz képest kis ducijuci és talán többet vigyorog is, egyébként elég sok a közös vonás. Főleg alvás tekintetében. Valakinek megadatik a jó alvó gyerek, nekem valamiért nem. Elalvásban és alvásban szinte összekeverhető a két gyerek. Nyáron még tartottuk a három óránkénti kelést, majd augusztus végén elkezdődött a két órás periódus. Szuper. Az első pár napban még kiakadtam, aztán kezdtem elfogadni a helyzetet és most, úgy egy hónap távlatában kezdek zombivá változni. (remélem csak belül :-)). A feszültség néha kitör belőle, de most beszéljünk Vikiről. Azt mondják nem elég neki a tej. Én először a fogára gyanakodtam, aztán a pocakjára, a tejre valamiért nem. Ez egyébként mellesleg nem látható :-). Szóval én, mint kétgyerekes anyuka fogalmam sincs miért ébred ilyen sokszor. Pár hete elkezdtük a hozzátáplálást. Éljen!!! Lehet megint foltokat mosni és külön kaját kutyulni. Vége a kényelmes csak szoptatós életnek. Hiába semmi sem tart örökké. És amit, mindig szokatm mondani, MINDIG MINDEN VÁLTOZIK!!! Vissza Vikóra: augusztus óta szépen forgolódik, most már szépen tartja a fejét, kinyomja a vállát és próbálgatja felhúzni a kis lábait is. Azt hiszem ilyenkor kezdik kimutatni a foguk fehérjét, mert ha nem sikerül valami, egyből jöna  hiszti. Szóval ő sem lesz egyszerű gyerek. Persze az milyen unalmas is lenne :-). Nagyon figyelmes, minden érdekli és ha tele a poci és nem álmos egyfolytában MOSOLYOG :-). Ahogy kell.

Zsófi élete:

Szegény Zsozsó. Az ő élete változott a legnagyobbat. Lett egy tesója, elvettük tőle a cumit és most, hogy ezeket a helyzeteket valamennyire megemésztette, jött a bölcsi. Először jópofa dolgonak tűnt. Anya sokat mesélt róla, voltunk együtt játszani, aztán volt egyszer-kétszer.....és....valami gyanús lett....hoppá. Ez úgy tűnik rendszeres lesz. És nem csak akkor kell menni, amikor AKAROK. Vagyis volt, hogy úgy gondoltam akarok, de most már nem akarok. Hogy miért? "Mert nem akarok  játszani a gyerekekkel!" Kár, hogy anya és apa fogcsikorgatva fizeti ki, az amúgy nem olcsó magánbölcsit és kár, hogy főként azért döntöttek így, hogy Zsófi gyerekek között legyen. Akkor most ez jó vagy nem jó? Nagy dilemma. Mint minden, ami ez után a kor után jön. Azt hiszem kezdem megérteni a kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond szólás-mondást. Mert bevallom, nekem a kis gyerek is nagy gondnak tűnt eddig :-). Egyébként a nyár jó volt, sokat voltunk játszótéren és voltunk mindkét mamánál nyaralni is. Meg hajózni, pónin lovagolni, ugrálóvárazni, strandolni és ettünk sok kukoricát, palacsintát meg hekket is. Jó is volt meg sok is volt? Mindenesetre jó, hogy hazajönni mindig jó.

Apa élete:

Szegény apa. Nem tudom változott-e valamit az élete az előző bejegyzésem óta. Azért pár sort szánok rá, bár a kép némileg hasonló. Reggeli ébredés Zsófival, kakajó a reggeli mese közben. Dilemma, hogy felébresszem-e a feleségem, aki pár órát aludt az éjszaka és tulajdonképpen most tudna aludni még egy órát, mert Viki volt olyan kedves,hogy visszaaludt, viszont nekem menni kéne dolgozni. Nyolc óra. Felébresztem. Kicsit feszült vagyok, mert már ott kéne lennem valahol. Hol is  Pázmányon. Viszont csak délelőtt leszek ott. Vagy egész nap. Vagy egész héten. Pedig mást is kéne csinálnom. Sebaj. Este hazaérek kicsit játszom Zsófival. Aztán vacsi-fürcsi-alvás. Hmm. Most mi is van? Azt hiszem dolgozom még egy kicsit. Éjjel egy óra. Most már lefekszem. A napok ilyenek. De idén legalább tudtam Füredelni a családdal. Közben egy kis munka, de legalább együtt a család. Nyár vége. Számlázok. De ki fizet? Senki? Miért is dolgozok? Ez jó kérdés. Remény, hogy valami változni fog. És továbbra is imádom a lányokat!

Anya élete:

Tulajdonképpen ennyi: éjjeli etetés, nappali etetés, játszótér, séta oda-vissza, főzés, mosás, takarítás (ha belefér), este két perces beszélgetés a férjemmel...megint éjszaka van?

Hát igen. Ez nem túl változatos. Mindamellett, hogy a lányok tündériek. És kiborítóak egyszerre :-). Zsófi elkezdett affektálva beszélni. Engem kiborít, pedig biztos lesz ez még rosszabb is. Mostanában mindenen bőg. Mi lesz kamaszkorába? Az még messze van. Ezzel nyugtatom magam.

Közben jönnek gondolatok. Harmadik gyerek? Nem valószínű. Jó lenne dolgozni. De hol? Hogyan? Jó lenne valami mást is csinálni. Este egy film? (ha nem aludnék el) Mozi? Színház? ...és a mai belső felfedezésem: jó lenne tangózni!!! ez a zene és a tánc visszahozná belém a pezsgést. Ha nem is ez a fajta, ZENE ÉS TÁNC nélkül nem élet az élet.

Rövid tényösszefoglalás:

Zsófitól megvontuk a cumit, aminek köszönhetően (legalábbis szerintem) bepisil és bekakil, valamint nagyon rosszul alszik. Éjjel felsír, keresi apát, aztán anyát, mikor is apa áthozza anyához, hátha gyorsan túl lesz a nehezén. Apa egy perc alatt visszaalszik, anya altatgatja Zsófit, miután negyed órája tette le aludni Vikit (éjjel fél kettő). Zsófi továbbra is nyűgös, forgolódik, nem hatásos sem a simogatás, sem az odabújás. Felsírás hangosan, Viki felébred. Anyánál elszakad a cérna. Átviszem apához (akit átküldtem Zsófihoz aludni a szivacsra, mert horkolt), hogy csináljon vele, amit akar. Vissza Vikihez, aki ezek után fél ötkor aludt vissza. Néha nem tudom ébren vagyok-e vagy álmodom...de sajnos ébren.

Szóval ma az jutott eszembe....elmennék egy kis szabadságra!!!!! két nap is jó lenne :-)

Természetesen hozom a formámat és szökőévente járok itt, pedig, ha sikerülne az esténként cikázó gondolatok leírnom, már kiadhatnék egy regényt. Szépen alakul az életünk...(na felkelt az egyik, folyt. köv. később :-) ).

Nem sokat írtam az elmúlt időszakban, részben azért, mert a terhesség utolsó hónapja kicsit fáradtabb volt, részben pedig azért, mert megszületett Viktória. Váratlanul előbb érkezett (szülés részletei külön bejegyzésben) a kis Vitya, aki a vártnál kissebb is volt. Mikor először kibontottam nem hittem a szememnek. Inkább hasonlított egy koraszülöttre, mint egy csecsemőre. A szülés és a kórházban töltött pár nap jó élmény volt, főleg Zsófi szülésélménye után. Vicces volt, hogy Viki 2330g volt, a mellettem lévő ágyon pedig egy 4600g-os baba kapott helyet. Hát ilyen változó egy újszülött fejlődése. Mivel a szülés előtti pár napban Zsófi a herczegmamáéknál volt pár napot és ehhez hozzájött még a korházi lét, már nagyon vártam a vele való találkozást. Aznap délután jött haza Fehérvárról, mikor mi Vikivel kijöhettünk a kórházból. Leírhatatlan érzés volt magamhoz ölelni. A szülők az ilyen eseményeket hajlamosak túlspilázni, ezzel ellentétben a gyerekek teljesen természetes módon viselkednek. Puszi ölelés és kész. Pedig bennük is sok minden zajlik, csak nem feltétlenül látszik vagy látszik, csak máshogy fejezik ki.

Viki az első hat hétben:

Az esték nyűgösek, nappal leginkább alvás és nyugalom. Hasfájásra utaló jelek, pár hét után erősödve, amikor is kifejezésre kerül az az ordítás, ami anyuka különböző reakcióival sem mérsékelhető. Szerencsére ez egy-egy alkalom, az esti nyűgösség többnyire ringatással kezelhető. Ez olykor több órás fel-s alá járkálás némi hát és derékfájdalommal párosulva. Közben Zsófi különböző érzelemmegnyilvánulásaival tarkítva. Anyuka ilyenkor úgy érzi, hogy legalább több órája fogja a gyereket és alig várja, hogy ágyba dugja és vagy miután apuka elaltatta a nagyobbik gyereket lepasszolja. Elalvás ideje többnyire este tíz óra. Éjszaka nincs gond a három óránkénti etetéssel, Viki szinte óraműszerűen ébred. Visszaalvás változó, de általában evés+fél óra. Persze nem hiány az éjjeli két-három órás virrasztás sem. A heti 150 grammos előírt súlygyarapodás helyett úgy kb 300 grammal lehet számolni, persze van mit behozni. Alkalmanként pedig 80-90 ml tejet is elfogad, nyamiii.

Zsófi az első hat hétben:

Első két hétben, amíg itt volt kellermama, folyamatos figyelemfelkeltő akaratkifejezések, főleg arra vonatkozóan mit nem akar a mamával csinálni. Egy kis rosszalkodás itt, egy kis rosszalkodás ott. Eközben persze figyeli anyát a szeme sarkából, hogy mit is csinál Vikivel és szinte csak Vikivel csinál valamit. És vele? Najó, ha nem figyelsz rám Anya, akkor odasózok egyet neked is meg Vikinek is! Most már figyelsz? Mehetek büntibe? Sebaj, addig is velem foglalkozol. Evés? Minek azt. Úgysem hagyják, hogy éhezzek, így ha nem eszek szintén velem foglalkoznak. Szuper! Amúgy Viki aranyos, néha meglesem mi van vele, meg tornáztatom, ahogy anya szokta vagy segítek pelusozni. Mivel anya állandóan Vikivel van én úgy dönöttem én meg Apával! Ha te így, én meg úgy. Apát nagyon szeretem!

Anya az első hat hétben:

A kórházban minden szuper volt, lehetett pihenni és némileg aludni is. Itthon jó megint Zsófival lenni, de. Közben itt van Viki is, aki állandóan éhes és nehéz megállapítani, hogy azért sír, mert éhes vagy azért, mert túlette magát. Vagy mindkettő. Próbálom lesni a kis reakcióit, de Zsófi nagyon aktív és szeretetre éhes. És néha bosszantó. Kellermama az első két hétben főz,mos, takarít, miközben én el sem tudom képzelni, hogy a két gyerek mellett pisilni lenne időm, nem ezeket megcsinálni. Amíg mama van a láthatáron Zsófi még hisztisebb és figyelemfelkeltőbb, amíg nekem begyulladtak a melleim, lázam van és a szoptatás olyan fájdalmakkal jár, hogy vért tudnék izzadni. Ez főként az első két hét. Aztán szerencsére mellesleg javulnak a dolgok, én is kezdek megnyugodni, ami furcsa mód azt eredményezi, hogy körülöttem is megnyugszanak. Eljött az idő, hogy hármasban töltsük a hétköznapokat, amik a várakozás ellenére nagyon jól telnek. Zsófi kisangyal ahhoz képest, mint mikor nagyszülőkkel van körülvéve, akiknek jó kimutatni a foga fehérjét és jó megmutatni, hogy neki milyen sanyarú sorsa lett. És hát igaz, ami igaz. Másra is figyelek, de nagyon igyekszem kielégíteni a kis mókus igyényeit. Így ha kéri palacsintát sütök vagy virágokat ragasztunk és gyurmázunk. De jaaaj, ha Viki felsír, anyának menni kell. Jogos tehát a kérdés, hogy meddig marad a kistesó? Na ez még nem hangzott el, csak gondolatban. Köszönöm jól vagyok, várom, hogy többet aludhassak.

Apa az első hat hétben:

Te jó ég! Megszületett a második kislányom. Valami nem stimmel, nem így terveztem. Hétfőn tervleadásom van, úgy kalkuláltam, hogy ezt még megvárja a kis gézengúz. Most akkor a szülőszobára menjek vagy dolgozni? Szülés utáni nap megbeszlés. Lemondom, de végülis mit csináljak, mégis elmegyek, vagy nem, mert mások is lemondták. Hazajöttek a lányok. De jó. Vagyis nagyon jó, de most úgy érzem, Zsófira sincs időm, nem Vikire. Eltelik pár hét. Megnézem hogy néz ki a kissebbik lányom. De cuki, húú, nagyon kicsi. Zsófit imádom, de jelenleg wc-re nem tudok tőle elmenni. Közben leadás. Azt hiszem elég fáradt vagyok. Engem kéne lerakni aludni.

Túl vagyunk egy jó kis influenzán meg egy szülinapi zsúron. Kicsi Zsófi két éves lett. Feljegyzem, hogy 86 cm és 10 kg. Különböző szocializálódáson megy keresztül anyukája nagy örömére, mert ez felér két dackorszakkal. Mostanában ismerkedünk a szomszédokkal és próbálunk együtt sétálni egy három éves kislánnyal, Gyöngyvérrel. Valamiért Zsófiban kialakult a tulajdonjog és innentől kezdve, ami az övé ( vagyis ami Zsófié), az tiltott gyümölcs más betolakodók számára. Elég nehéz így áthívni a kis barátokat homokozni a teraszra, mert hol az egyik gyerek sír, hol a másik. A nagyobbik persze már megérti miről van szó, de azért neki is kéne valami, vagy pont az, amivel a másik játszik. Azért a hisztik ellenére még mindig jobb két sírás között két szót váltani valakivel, mint egész nap csak gyerekjátétkokat játszani és nézni ki a fejedből. Ezt nevezik most már leépülésnek és kisebb depressziónak, főleg így tél végén. Persze nem a csemeték miatt, mert ők tüneményesek és egyre viccesebbek is. Zsófinak pár hét alatt lecsengett az ühüm és ezt felváltotta az OKÉ. Egyszerűen megzabálom, mikor nagylányosan odavágja: Zsófi menjünk sétálni? OKÉ!!!!! , Anya jól vagy? Persze kincsem, minden OKÉ!!!

A múlt hetünket teljes mértékben egy influenza kórság töltötte ki, olyannyira, hogy kellermamát is sikerült megfertőznünk, akit végső megoldásként segíteni hívtunk fel pár nap után. A gyengélkedést én kezdtem, aztán két nap után Zsófi belázasodott, majd én is. Betegnek lenni alapfelállásban is rossz lenni, amikor úgy érzed ki sem tudsz szállni az ágyból és jólesik, ha valaki visz neked egy pohár teát vagy készít egy szendvicset. Nna ezt elfelejtheted, ha van egy kis lurkó az életedben, mert az ő gondozása napi 24 órás feladat és akkor meg kell etetni vagy tisztába tenni, mikor te hulla vagy. Persze ilyenkor jól jön egy apuka, aki segít, de sajnos van amikor apának igenis dolgozni kell, mert  ő családfenntartó és olyan is van, hogy apa is beteg. Hát ez az a pillanat, amikor az ember hívja a nagymamát. Akinek nincs ilyen lehetősége, azt el sem tudom képzelni hogyan vészeli ezt át. Mindamellett, hogy az ember ilyenkor alig tud létezni, szörnyű látni a gyerekedet, ahogy szenved. Lázas és köhög annyira, hogy éjjel is alig tud aludni. Ezt már csak tuja tetézni, hogyha a másik gyerek is beteg, de ezt még mi nem tudhatjuk mennyire hatványozza az amúgy is nagy élvezeteket. Zsolt kérdezte az ötgyerekes főnökét, hogy ez hogy is van a nagyobb a családokban. Erre a válasz az volt, hogy a szülők egymás után betegszenek meg…hát nálunk ez most nem jött össze, de reméljük, ez lesz a mértékadó tendencia.

Ma voltunk zenebölcsiben és szinte mindenki átesett ezen a szép betegségen. Jó kérdés, hogy lehet-e vagy szabad-e ilyenkor közösségbe vinni a gyereket. Mi valószínűleg a szomszédoktól kaptuk el, de nyílván a boltba is beszerezhető. Mikor nem beteg a gyerkőc én hajlamos vagyok arra, hogy azon az állásponton vagyok, hogy nem baj, ha kicsit beteg a gyerek ebben a korban, mert erősödik az immunrendszere és talán nem végig betegséggel fogja tölteni az ovis első évet. Ezek nagy kérdések és remélem, fogok tudni levonni valami konklúziót a jövőben. Addig ez is csak egy elv, amit pillanatok alatt meg lehet dönteni, mint már jópárat azokból, amiket a megtapasztalás előtt gondoltam.

Ma volt az első igazi tavaszi nap, el sem lehet mondani mennyire jól esik az embernek az arcát simogató napsugár J.

Ma nem a babás témákat folytatnám, hanem Zsófiról írnék pár sort. Rájöttem, hogy nem az a lényeg, hogy minden nap megörökítsek valamit, hanem hogy legyen egy jó téma. Lassan, de biztosan azért kialakul a koncepció.

Szóval a hiszti korszaknak vannak különböző időszakai és fokozatai. Ahogy fejlődik ezeknek a kisembereknek a személyisége és egyre több mindennel tisztába kerülnek, úgy fokozódik az én tudatuk és ezzel együtt a hisztifaktor is. Az első hullámot én olyan egy éves korban tapasztaltam, de ez össze sem hasonlítható azzal, ami később következik. Nyáron már produkált ilyen-olyan nem akarom dolgokat, amit úgy jelzett nemes egyszerűséggel, hogy NEM egy fejcsóválással társítva. Némi rábeszéléssel és figyelemeltereléssel azonban ez megszüntethető volt. Pár hónapja, körülbelül azóta, hogy beköszöntött a tél és én magam is nehezen vettem rá magam, hogy kimozduljak beütött. Dackorszak vagy hiszti korszak, mindegy ki minek nevezi. Ilyenkor ezek a kis manók átváltoznak kis pici méregzsákká, akiket lehetetlen irányítani és olyan hangon tudnak sírást produkálni, hogy az ember feje szinte kettészakad. Mindez akkor, ha valami nem úgy történik, ahogy azt ők elképzelik. Ennek a legdurvább változatát eddig ma tapasztaltam, amikor is nincs olyan, hogy valami úgy történik. Kvázi, mindegy mit csinálsz. Ha felveszed az se jó, ha nem veszed az se, ha húzod a szánkón az se, ha nem húzod az se. És még folytathatnám. A hiszti nálunk igazán akkor kezdődött, amikor a hideg miatt egyre több ruhadarabot kellett felvenni. Minél több a ruha, annál nagyobb a hiszti és a nem akarok kimenni. Úgy, hogy nekem sincs legtöbbször kedvem kimenni (persze ehhez a hisztinek is köze van) igencsak meg kell erőltetnem magam. Ez az öltöztetés több gyerek esetén maga lehet a mennyország. Aztán van az, hogy mondod az utca végén, hogy állj meg, mert jöhet autó. Ez a mondat, mintha dekódolva lenne bennük. Még jobban szaladnak. Te utánuk úgy, hogy az utolsó pillanatban éred utol és ő mit csinál? Nevet és még, még futna a tiltott út felé. Te először próbálsz nyugodtan beszélni és elmagyarázod, hogy miért nem szabad kifutni az útra, erre a reakció még nagyobb nevetés és kapálózás a kezedből, hogy futna ki az útra. Aztán már kicsit erélyesebben szólsz, majd kiabálsz és húzod magad után a gyereket a járdára. Itt jön az, hogy leveti magát a földre és sír. Az első ilyennél felveszed, aztán a következőnél hagyod hadd sírjon egy kicsit és fokozhatnám. A hiszti megy nekik könnyek nélkül és azzal együtt is,ezek is a fokozatokat jelentik. A legokosabb, amit tehetsz, hogy próbálsz higgadt maradni, mert egyhamar bedilizel és már a B6 vitamin sem segít.

Miután túl vagy egy ilyen csodaszép napon, estefelé figyeled a kis gézengúzt és rájössz, hogy az egész napos hisztit egy pillanat alatt elfeledteti veled.

Zsófi legújabb húzása, hogy mindenre úgy válaszol, hogy ühüm. Olyan igazi nagylányosan. Igazán zabálnivaló ahogy előadja. Ahogy az is, ahogy egy csipeszen keresztül beszél a nagyszüleivel meg a szomszéd kutyusokkal és mondja nekik azt, amit anyától hall: Szia mama hogy vagy? Jól vagy? Várunk! Puszillak (és cuppog a „telefonba”) Fáradt vagy dédi? Feküdj le!.......Nagyon édes. A fürdés előtt előadás meztelenül a fürdőbe, ahol is a gumikacsába énekelve (mint mikrofon) a kedvenc dalait táncolással együtt természetesen bemutatja. Szóval megolvasztja az ember szívét? ÜHÜM!!!!!

Nagy dologra szántam el magam. Az életünk mindennapjainak megörökítésén túl szeretnék kiemelni pár olyan témát, ami leginkább meghatározza most az életünket. Ezek nehéz témák, mint a gyermekvállalás, várandósság, gyerekszülés és az utána lévő időszak. Megpróbálom szavakba önteni a tapasztalataimat, gondolataimat ezekkel kapcsolatban, ami korántsem mondható egyszerűnek. Amióta megszületett ez az ötlet a fejemben csak cikáznak a gondolatok és halogatom, hogy le is írjam. Biztos eltelik pár nap mire közzéteszem ez azt írást, de ehhez kell idő.

Valamelyik nap olvastam egy bejegyzést a facebook-on, és mindamellett, hogy szórakoztatott el is gondolkodtatott azon, hogy mennyire el lehet felejteni bizonyos momentumokat az ember életéből. Ide most beszúrok belőle egy kis ízelítőt, de egészében majd a babázós témához csatolom.

"Az első 6 hónap:
- az a hatalmas méretű fej, amit szülés után egyfolytában nézel, hát az tényleg átfért azon a kis lukon, amibe addig azt a pirinyó tampont dugdostad.
- a lefejt tej becsesebb, mint egy 200 éves bor.
- úgy tűnik, az egész nap egy végtelen szoptatás.
- napi 4-5 óra alvással is lehet élni.
- ha választhatsz a szex és az alvás közt, az utóbbira fogsz szavazni.
- egy kisbabából valamelyik nyíláson mindig folyik valami.
- a séta csak neked séta, ő ebből semmit nem vesz észre.
- elindulni otthonról egy 2 órás procedúra.
- ha eddig nem kötötted be a biztonsági öved, ezen túl befogod"

Első olvasásra kicsit közhelyes és szabad szájú, de ha az ember ezeken átesett és végigolvassa igazán szórakoztatóvá válik.

Szóval az első témánk a gyermekvállalás. Azért szentelek ennek a témának külön fejezetet, mert ennek is van előzménye, cselekménye és jó esetben jó befejezése. Mielőtt az ember erre adná a fejét, leginkább csak egy idilli kép van előtte, hogy igen, a szerelmes pár elhatározza, aztán a következő kocka a romantikus vacsora, ahol a lány átad egy dobozt a párjának benne egy kiscipővel. Hát ez tényleg elég idilli. A legegyszerűbb tulajdonképpen az elhatározás. Az embernek jó esetben szépen alakulnak a dolgai. Megismerkedik valakivel, kiderül, hogy klasszul összeillenek, összeházasodnak, stb. Eleinte mindenki a karrierjével van elfoglalva, hogy legyen egy kis pénz, aztán utazgatnak és eközben is ismerkednek. Ez eddig sima ügy. Aztán jön a döntés. Ennek az a fontossága, hogy mindkét fél ugyanolyan komolysággal gondolja a dolgot, mert ilyenkor még korántsem lehet tudni mennyi nehéz és váratlan helyzetet teremthet maga az első lépés is, mint a próbálkozás. Valahogy a baráti körünkben mi az elsők között voltunk ebben a témában, így a nehézségekről a saját tapasztalatainkon kívül úgy két éve hallunk folyamatosan. Merthogy. Az a ritkábbik eset, hogy gyorsan összehozzuk a babát és kész. Sajnos ennél összetettebb és stresszesebb az egész. Az első két próbálkozás még izgalmas, a harmadik már bosszantó, a negyedik idegesítő, az ötödiktől pedig kész rémálom lesz az egész. A harmadik hónaptól már naponta lesed az ovulációs naptárat és kezdesz utána olvasni a neten a szakirodalomnak. Lassan jobban képben leszel a azokból a szerekből, amik elősegítik a fogamzást, mint egy nőgyógyász, és elkezdesz aviva tornára járni. Van, akinél ez egy fél éves periódus, van, akinél több, de az biztos, hogy ha 3-4 hónapon belül nem jön össze a dolog, akkor átesel rajta. A pasik ebbe úgy a negyedik hónapnál kezdenek bekapcsolódni, mikor is a kedvesük már nem bírja magában tartani, a mikor jön már össze nekünk ez a dolog hisztit. Ekkor a fiúk azt mondják: jaaaj drágám, de hát még csak párszor próbáltuk... és ez náluk tart egészen az egy éves próbálkozásig. Mert utána jön az, hogy menjünk el kivizsgáltatni magunkat. Nálunk a próbálkozás majdnem egy évig tartott, közben hol nyugodtan, hol pedig stresszesebb állapotban. Én elmentem aviva tornára, ami után két hónappal megfogant Zsófi. Hogy ettől-e azt nem tudom, de nagyon hittem benne és a második gyerek előtt is voltam pár gyakorló órán. A témára pillanatok alatt rá lehet kattanni. Fórumokat olvasgatsz (azt hiszem ez a legrosszabb), tablettákat szedsz, jósoltatsz meg mindenféle lehetetlenség. Mire totál bekattantam volna azt mondtam jó, ennek most nincs itt az ideje. Mikor letettem magamban ezt a dolgot, egyből összejött. Először is, másodszor is. A mostani terhességem előtt az volt a legidegesítőbb, hogy olyan gondolataim voltak, hogy ha már egyszer összejött, akkor most miért nem??? Másodszor fél évig próbálkoztunk és ez sem teljesen nyugiban telt el. Főleg azért, mert az ember eltervez dolgokat, amik nem befolyásolhatóak. Estemben a legyen a két gyerek között max két év. Nem volt egy éves Zsófi, mikor elkezdtük és végül nem sokkal, de több mint két év lett köztük. Az ilyen butaságokat jó lenne kiverni az ember fejéből. Úgy, hogy mi szerencsének mondhatjuk magunkat havonta néztem az ovulációs tesztet és szedtem méhpempő tablettát, Zsolt meg nem önszántából perui Maca tablettát. Tiszta őrület. A figyelmet csak arra akarom ezzel felhívni, hogy ez nem egyszerű időszak akkor sem, ha viszonylag minden rendben megy. Persze ez alól kivétel az, amikor elsőre vagy másodikra sikerül. Mert ilyet is ismerek. Az izgalmas és egyben idegesítő és aztán elkeserítő időszak mégiscsak fél-egy év körül jön, ha nem sikerül a dolog. Én azt javaslom mindenkinek, hogy ilyenkor ne várjanak, kezdjék el a kivizsgálásokat, mert az is egy hosszú procedúra és tapasztalataim szerint ilyenkor általában sajnos ki is derül valami. Ilyenkor érzi először az ember azt, hogy basszus ez miért ilyen  nehéz. És lehet, hogy már most elege van belőle és úgy érzi elfáradt, ezek mégiscsak az első lépések. Egy nőnek ilyenkor (is) nagyon nagy szüksége van a párjára, a támogatásra. Ilyenkor az ember tényleg nem tudja elképzelni, de egy gyerek születése annyira megváltoztatja az ember életét, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Nekem aztán beszélhetett bárki bármit. Meg voltam győződve arról, hogy én majd máshogy meg persze jobban fogom csinálni. Ez tartott pont a szülésig. Nekem az volt furcsa, hogy mindenki panaszkodott, akinek gyereke van. Persze érződött büszkeség is meg szeretet, de leginkább panaszáradatot kapott az ember, ha a babázásról hallott. Nem értettem miért. Most már értem és azt mondom, ez kell legyen az embernek a legmegalapozott döntése, amit valaha hozott. Ez olyan, mint egy kiképzőtábor a párkapcsolatában. Mert jön egy kisember, aki átveszi az irányítást és nem kiszámítható, minden mindig változik körülötte és egy tünemény, természetesen. De rengeteg energiát követel mindkét szülőtől úgy, hogy apa dolgozik mellette, anya éjszakázik és hát tombolnak benne a hormonok, amik felett nincs hatalma. Na de, ez nem elrettentés, csak tapasztalat. Hajrá mindenkinek, aki most van ebben a fázisban és mindig csak előre nézzen, vissza sose. Aztán jöhet a boldog várandósság :-). Erről a következő részben.

Ezen a hétvégén is Herczegmamáéknál kötöttünk ki, mivel Zsoltot elhívták a fehérvári atléta haverjai bulizni. Persze ebben a korban az ember már nem bulizni megy, hanem beül valahova egy sör mellé dumálni. Mivel nem kizárólag fiúknak volt meghirdetve az este, így én is Zsolttal tartottam. Este Zsófit megfürdettük, Herczegpapa levetítette és elmesélte a Télapó és ezüstmackó című diafilmet (ez volt Zsolt gyerekkori kedvence és most is úgy hallgatta, mintha nem 37 éves lenne :-)) aztán a mama letette aludni. Örültem ennek az estének, mert már nagyon rég mozdultunk ki és bírom Zsolt barátait. Ezek a srácok úgy évente találkoznak, ami így is elég nagy szervezést igényel és valahogy mintha mindig nosztalgiáznának, olyan helyre ülnek be, ahová anno bulizni jártak vagy buli előtt "melegíteni". A tavalyi hely inkább egy késdobálóra hasonlított és páran meg is jegyezték, hogy talán most már mehetnének normálisabb helyre is. Hát ez nem jött össze. Odafelé bevittük Zsolt öccsét és barátnőjét a városba és Gyurika megjegyezte, hogy ezen a helyen már a Kriszti is idősnek számít, aki 18 éves. Ééééés, a hír igaz volt. Mikor bementünk úgy néztek ránk, mint az ufókra, különös tekintettel rám, aki egy méretes görögdinnyével a hasán érkeztem. Zavarunkat aztán hamar legyőztük és örültünk egymás társaságának. Zsoltnak ezek a srácok nagyon fontosak, együtt nőttek fel és rengeteg élmény köti őket össze és még ha csak évente is,tök jó, hogy ilyen összetartóak. Annak ellenére, hogy a buli koedukált volt ketten voltunk lányok a 14 pasi ellenében. Engem az ilyen helyzet sosem zavart, mindig jól elbeszélgettem fiúkkal. Ami viszont egyre zavaróbb volt, az az egyre növekvő tizenéves fiatalok száma. Ahogy a létszám nőtt, úgy nőtt az általuk elfogyasztott alkoholos italok száma is, ezzel együtt a hangzavar. Lassan csak ordibálva lehetett beszélgetni, ami egy idő után elég fárasztó, úgyhogy kicsit néztem a tömeget. Eszembe jutottak azok az idők, mikor én jártam ilyen helyekre és ittam én is az olcsó, de hatásos italokat. Persze az ember a saját életét mindig máshogy látja, így ottülve azt gondoltam, hogy persze mi is ezt csináltuk, de valahogy kultúráltabban. Pedig lehet, hogy nem, csak már nem emlékszünk rá. Azért a lányokról manapság nehéz megmondani hogy hány évesek is valójában olyan szerkókba vannak és annyi rajtuk a smink. Aztán egyre inkább az jutott eszembe, hogy kettőt pislantok és a lányaim felváltva készülődnek a fürdőben, hogy utána kirívó (legalábbis számomra) ruhákban azt mondják: anya ne izgulj, majd jövünk. Te jó ég! Az durva lesz. Én a felét sem meséltem el anyámnak, hogy mik történtek azokon a bulikon és már most félek tőle, hogy én sem fogok mást hallani. Lehet, hogy jobb is? Nem tudom, ez olyan dolog, amibe jobb nem belegondolni. Aztán lassan éjfél lett és haza is mentünk, mert másnap reggel jött anyukám, hogy megnézze a kisunokáját. Rövid, de tartalmas este volt, azt azért ajánlottam Zsoltnak, hogy vesse fel jövőre, hogy valami borozós-beszélgetős helyre üljünk be.

Másnap korán keltem, vártam anyukámat. Ez a látogatás Zsolt szüleinek volt az ötlete, amit nagyon köszönök nekik. Karácsony előtt nagymamám elég beteg lett, kórházba került és azóta ápolásra szorul. Így a szüleimnek nem volt lehetősége eljönni hozzánk unokázni. Most már jobban van a dédi, de még mindig nem lehet teljesen egyedül hagyni, viszont fehérvár nincs olyan messze füredtől, így egy fél napot el tudott jönni a Kellermama. Zsófi olyan örömtáncot lejtett a mamának, mikor megérkezett, hogy mindenki meghatódott. Anyukámnak mostanában csak a kicsizsófi ad életörömöt, úgyhogy ez nekem nagyon fontos volt. Jókat játszottak, nevetgéltek, úgyhogy a mai estéje jó lesz, az már tuti. Szegény apum persze otthonmaradhatott a drága mamával, de majd kárpótoljuk őt is valahogy. Mondjuk tavasszal lesz mit csinálni a házunknál, úgyhogy több napra is szívesen látjuk :-). A hazautat Zsófi végighisztizte, de ezzel együtt is klassz hétvége volt.